Status update

Most nincs nagyon kedvem a kreatív írással foglalkozni, ezért csak egy gyors helyzetjelentést gépelek le.

Voltam a Titanic kiállításon. Annyira megörültem, mert hallottam a rádióban, hogy meghosszabbították és még januárban is lehet menni. Kaptam én is egy boarding pass-t egy korabeli utassal, férfi voltam, 60 éves középosztálybeli, de sajnos nem éltem túl. Viszont a feleségem és a lányom igen, szóval legalább ők megúszták ezt az utat.
Már évekkel ezelőtt is szerettem volna látni ezt a kiállítást, de az akkori barátom nem jött el velem, és akkor még nem voltam képes egyedül beleindulni a nagyvilágba, úgyhogy sajnos akkor kimaradt a látogatás. Ez alkalommal már minden lelkizés nélkül, egyedül indultam neki a tárlatnak (férjet nem érdekli ez a téma annyira, én meg nem szerettem volna kínozni) és milyen jó döntés volt! Gyakorlatilag elrepült az idő, csak azt vettem észre, hogy már jönnek a biztonsági kisasszonyok, hogy zárnának és ideje volna a kiállítás végére érni.
Mélyen megérintett, hogy láthattam azokat a csillárokat, amelyek ott voltak a folyosókon, vagy a tányérokat, amelyből a vacsorát fogyasztották el, vagy azokat a személyes tárgyakat, melyeket a felszínre hoztak. Döbbenetes, hogy ennyi év után, melyet az óceán mélyén töltöttek, most itt voltak előttem. Rendesen elérzékenyültem, hogy mindaz, amiről tinédzserként annyi könyvet elolvastam és annyi filmet megnéztem, most tényleg ott van!

Aztán elmentünk síelni Ausztriába. Ahhoz képest, hogy mennyire nyúl vagyok, most egész büszke voltam magamra, mert a körülményekhez képest (köd és vad hóesés, gyakorlatilag a síléc végéig érő látótávolsággal) meglepően jól ment a síelés. Jó, azért a végére már rendesen elfáradtam és egyszer zuhantam is egy szépet, viszonylagosan hisztimentesen sikerült a hetet abszolválni.

Azóta próbálok visszarázódni a munkába és a szürke hétköznapokba. Sikerélményem kevés van, javarészt elrontok dolgokat, de próbálkozok.

Könyvek terén a tavalyi év vége fenomenálisan sikerült, rengeteg könyvet hozott nekem a Jézuska és nagyon sokat is olvastam. Idénre kitűztem, hogy 52 könyvet olvasok el. Most már a negyediknél járok. Az előzőek olyan fantasztikusan jó könyvek voltak! Főleg a “Hajnal a tiltott kertben” – egyszerűen napokig nem tudtam belekezdeni másik könyvbe, miután ezt letettem, mert nem tudtam magam túltenni rajta. Annyira emberi és megható történet volt, de nagyon szomorú. Azóta is sokszor eszembe jut Júszef és Fátima, és mindig elszomorodok azon, hogy milyen rettenetes dolgokat tud tenni egyik ember a másikkal. Pedig mindannyian ugyanolyanok vagyunk. Mindenkinek családja, párja, gyereke van és békét szeretne. Nem is értem miért kell bántani egymást. Legyen világbéke. (mindjárt sírok, terelem a témát)

Gondoltam ez után a mélységes fájdalmas történet után jobb lenne a saját lelki üdvösségem megmentése végett valami könnyedebb történet, ezért hát kiválasztottam az idei év első nagy csalódását, Salman Rushdie könyvét, amely dzsinnekről szól. A borítószöveg alapján egész jó sztorinak ígérte magát, de hát olyan kínkeservesen haladok vele, egyszerűen borzalmasan unalmas. A rossz dzsinnek átjönnek a mi világunkba, amikor az emberi és a dzsinn világokat elválasztó fátyol elvékonyodik és egy világméretű káoszpartiba kezdenek, mert épp unatkoznak és nincs más dolguk. És akkor majd jön a nagy dzsinnhercegnő, aki megmenti a világot a pusztulástól, mert ő szereti az embereket. Vagy valami ilyesmi. Majd elmesélem, ha a végére értem. Nem vagyok tőle elragadtatva és már alig várom, hogy befejezzem. Nem akarom félbehagyni, megfogadtam, hogy idén nem hagyok félbe könyvet. Szóval küzdök.

Jelentkeztem egy varrótanfolyamra. Márciusban indul a móka, addig itthon próbálkozom. Zsebkendő és vászonszütyő már kifejezetten jól megy. Úgy érzem, van hozzá affinitásom és némi kézügyességem is, szóval majd beszámolok róla, ha már megy a tanfolyam.

Update vége.

Kreatív írás gyakorlat 1

Szomorú éjszaka volt. A levegőt megtöltötte a szorongás és a félelem. Szása állt az ablaknál és az égboltot kémlelte. Mintha a csillagoktól várt volna választ a fel nem tett kérdéseire. De a csillagok mélyen hallgattak.

A távolban légvédelmi sziréna hangjai sikítottak bele a nyugtalan falusiak nyugtalan álmaiba. Féltek, hogy egyszer ez is elérkezik, bár remélték, hogy a háború elkerüli falujukat. Hiszen olyan jelentéktelen volt, hogy nem gondolták bárkinek is útjában állna. Ám ennél nagyobbat nem is tévedhettek. Az ellenség már olyan közel járt, hogy szinte hallani lehetett a lépéseiket. Persze csak ha nem szólt volna az az átkozott sziréna.
Szása gyorsan felkapta csizmáját és az ajtóhoz rohant. Ám ahogy a kilincsre tette kezét, hirtelen megtorpant és visszafordult. Mintha egy hangot hallott volna a kis szoba felől. Megborzongott. De az érzés amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan tova is szállt.
Kilépett a bejárati ajtón és megszaporázta lépteit a bunker felé. Nem volt nagy távolság, azonban kilométereknek tűnt a megtett út. Közben a szomszédos házból kilépett Yulia és édesanyja, Szonya. A bunker felé sietve, menet közben kapták magukra köntösüket, tekerték nyakukra a sálukat.
Ilyenkor, amikor ellenség közeledett, a falusiak osztoztak a bunkereken. Az egymáshoz közel élők közös menedéket alakítottak ki: volt, aki lámpást vitt le, volt aki befőttet. Sajnos tapasztaltak voltak ebben, az elmúlt évtizedekben többször kerültek a konfliktusok kellős közepébe. Volt, amikor önként vállalták a nehéz időket, amikor fellázadtak, szembe mentek az őket sanyargatókkal. Máskor pedig kényszerből kerültek háborús helyzetbe, ám sosem hátráltak, sosem menekültek el. Nem hagyták hátra földjüket és kicsiny házaikat.

 

Ma feliratkoztam egy free kreatív írást fejlesztő hírlevélre. Az első feladatként megtalált szavakból farigcsáltam történetet. A következő feladatom, hogy a szavak ellentétpárjaiból hozzak ki egy, a fentivel ellentétes sztorit. Hát ezt kíváncsian várom.

A sztorit nagyban befolyásolja, hogy jelenleg orosz kiskatonákról olvasok, akik Afganisztánban szolgáltak a 80-as években. Innen a nevek és a háborús környezet. Sajnos a 8 megadott szóból csak 7-et használtam fel, a “megtalálás”-t nem tudtam beleszőni. Meglepődtem, hogy nem töröltem az egészet és kezdtem újra kilencszer. Szása az első perctől kezdve benne volt a storyline-ban, igazából valami romantikus menekülős-egymásratalálós-jajdeszeretlekes történetre gondoltam először, de valahogy útközben elhagyott az ihlet. Vagy csak túl klisé lett volna a frontról hazatérő katona és az otthonhagyott kedves egymásra találása. Ezért lett ilyen kis semmitmondó. Majd alakul még ez, elvégre ez az első gyakorlat, nem várom el magamtól, hogy Gyűrűk ura színvonalat alkossak.

Az epic music aláfestés sokat segített, az annyira nem hogy NFL meccs megy a tévében (némítva, de akkor is), utóbbi eléggé elvonta néha a figyelmem. Legközelebb ezt offolom és csak zene fog menni, állítólag serkenti a jobb és bal agyfélteke közötti együttműködést – we will see.

 

Farewell, 2017

Valamiért az az érzésem, hogy összegeznem kell ezt az évet. De nem szeretnék semmiféle kitöltögetős, hosszan-elemzős értékelésbe belefogni, így csak pár gondolat, amik ki szeretnének mászni a fejemből.

Idén nagyon sok dolog történt. Költöztünk, váltottam munkában, házasodtunk, környezetet óvunk, okosodtunk, új hobbit találtam, változtam. Sokat tanultam idén az élettől. A napokban egy oldalon a füzetemben összeírtam pár címszóban az idei év sikereit, élményeit, terveket a jövőre.
Úgy érzem idén jobban sikerült a kapcsolattartás a barátainkkal, annak ellenére, hogy már nem Pesten lakunk. Bár vannak, akiktől kicsit most távolabb vagyunk, de azért mégis jelen vannak az életünkben, remélem mi is az övékében. Jövőre rájuk is jobban fogok koncentrálni, hiszen a fontos barátságokat nem hagyjuk veszni.
Mondjuk azért ebben a témában van még fejlesztési potenciál, de az amúgy is kaotikus életformánkat tekintve szerintem idén tudatosan is és ad hoc is lett idő teremtve a barátok számára. Ez nagyon fontos, hogy így is maradjon és fejlődjön.
Ha már idő. Ezzel folyamatosan hadilábon állok/állunk, valamiért mindig nagyon kevés, vagy túl sok mindent akarunk csinálni és nem fér bele egy napba. Ezen dolgozni kell, vagy priorizálni vagy máshogyan, de kiegyensúlyozottabb időbeosztásra van szükség. Azért, hogy jusson idő közös programokra, családra, barátokra, saját magunkra és közben senki ne érezze azt, hogy elveszik az idejét vagy hogy olyan programon kell részt vennie, amit igazából nem szeretne és máshol lenne. Vagy hogy biztosítsunk magunknak én-időt. Ez nagyon fontos.

Jövőre 30 éves leszek. Sosem írtam ezt még le, szörnyű látni.. De hogy kihozzam a helyzetből a legtöbbet, valóra váltom az egyik célomat. Annyi könyvvel lepem meg magam, amennyit csak szeretnék. Befejezem a befejezetlen könyvsorozatokat. Nem rakok vissza egy könyvet sem a polcra a boltban.

Valami tudatosságot is szeretnék vinni ebbe a blogba, ha már elkezdtem. Tanulmányozni fogom más blogok stílusát, értékeléseit, bejegyzéseit, okolásul, hogy ez jobban működjön. Jelenleg én nem értem a saját magam által leírt gondolatokat, amikor utólag visszaolvasom. Ezt nagyon jó fejlesztési pontnak találom, amin érdemes lesz dolgozni és időt, energiát tenni.

Szóval, viszlát 2017, köszönök mindent, amit adtál!

Jakupcsek Gabriella könyvei

Az elmúlt időkben tudatosan választok magyar szerzőktől könyvet. Plusz időnként a rádióban is felhívják egy-egy kiadványra a figyelmet, így történt ez ismét.

A legnépszerűbb reggeli rádiós műsor egyik vendégeként Jakupcsek Gabi mutatta be új könyvét, az És Te hogy vagy? Bővebben… – t.  Majd a Facebook dobott fel egy eseményt, könyvbemutató a fent említett könyvről. Több sem kellett, a bemutató előtt beslattyogtam a Corvin plázában lévő boltba, magamhoz vettem az És Te hogy vagy?-t, és leültem a harmadik sorba.

Gabi szakmai életéről nem sok van meg, amíg néztem tévét, műsorvezetőként meg egy-két saját műsorában láttam, de megmondom őszintén, sosem követtem ezeket. Igazából a kisugárzására emlékeztem, hogy erős, tudatos, kitartó, sikeres nő.
A könyvbemutatón elhangzottak csak még jobban felkeltették az érdeklődésemet, így nagyon hamar belevágtam a könyvbe.

Gabi különböző aktuális témákat jár körbe a könyvében, egybeszőve saját és mások történeteivel (sokat mesél a Ridikül című műsoráról, illetve az Egymás szemében hátteréről is).  Olvashatunk többek között a szingliségről, meddőségről, szuperanyukról, Insta-csajokról, példaképekről, megcsalásról. Elég széles a paletta, de sajnos nekem néha olyan érzésem volt, hogy csak megkapargatta a felszínt, pedig olyan jó lett volna még egy fejezet belőle. Vagy egy hosszabb fejezet.
Nagy tanulság számomra a könyvből, hogy mennyire fontos a kommunikáció, hogy mindenről, de tényleg mindenről kérdezzünk, beszéljünk. Én ezzel mindig hadilábon állok, eléggé introvertált személyiség vagyok, bőven van mit tanulni és fejlődni. Ezért (is) szeretem mások történeteit olvasni, hallgatni, tanulni belőle. (bár a legjobban azt szeretem, amikor az élet tanít, az a legjobb érzés) Még mindig hiszem, hogy okkal veszek a kezembe bizonyos könyveket és másokat nem,  vagy okkal teszem vissza a könyvesboltban, hogy majd hetekkel-hónapokkal később mégis hazavigyem. Az aktuális élethelyzetre mindig találok benne egy-egy ütős mondatot, ami pont éppen akkor kell nekem.

Pár nappal ezután (épp a céges karácsonyi vacsora után – meglepően stresszes, szaladós, idegeskedős nap volt) jött értem a férjem, hogy együtt hazamenjünk, és amikor beültem a kocsiba, az ülésen ott volt Jakupcsek Gabi előző könyve, a Megúszhatatlan. Kiderült, hogy a férjem egyik kolléganője vitte be és adta oda a könyvet, mert látta az Instán, hogy olvasom az És Te hogy vagy-t. Annyira meglepődtem és olyan jól esett ez a kis figyelmesség. Ezúton is nagyon köszönöm, megmentette a napomat. 🙂

Fordított sorrendben, de elolvastam az első könyvét is. Itt azokat a megúszhatatlan helyzeteket szedi össze, amelyekkel mindannyian szembesülünk életünk során, illetve arra próbál rájönni, hogyan mesélheti el a világot a kislányának. Valljuk be, ez tényleg nem egyszerű: hogyan magyarázod el egy gyermeknek a meddőséget, a migránsozást, vagy csak hogyan beszélgetsz vele a Pál utcai fiúkról – a mai gyerekek már annyira más a kapcsolata a világgal, a szüleivel, a kortársaival.

Mindkettő nagyon érdekes és tanulságos olvasmány volt, bár a második (És Te hogy vagy) kicsit összeszedettebb volt számomra. Szívesen venném, ha lenne még folytatás, mert szerintem van még Gabinak mondanivalója.

Al Ghaoui Hesna – Félj bátran

Egyik reggel hallottam a rádióban Hesnát beszélni a saját könyvéről. Félj bátran, ez a címe. Majd napokkal később kaptam egy üzenetet, hogy kisorsoltak a Libri oldalán, lehetőséget kaptam elolvasni a könyvet. Kedves Univerzum, vettem a célzást!

Mostanában sokszor küzdök meg a félelemmel. Kiléptem a komfortzónámból, váltottam a munkahelyemen, új helyre, új emberek közé kerültem, teljesen új feladatokkal. Nem könnyíti meg a sztorimat, hogy alkatilag generálom magamnak a jobbnál jobb félelmeket, szorongásokat.
Nagy lendülettel vágtam bele a könyvbe, gondosan jelölve minden fontos tanácsot és hasznos gondolatot, amit útravalóul eltehetek a hétköznapokra.

Hesna háborús terepeken átélt történetei elképesztőek és elgondolkodtatóak, líbiai szabadságharcosoktól kezdve kerekesszékes világjárón át izraeli-palesztin barátságokig mindenről esik szó, majd ezeket ötvözi a megfelelő szakirodalommal, így kapunk mindenre kiterjedő képet a félelemről.

Voltam olyan ügyes, hogy az első fejezetet követően ráléptem a videós oldalra, hogy Hesna szakmai életének utánanézzek és sikerült olyan Bábel epizódokat megnéznem, amikről aztán a könyvben szó esik. Good job 🙂

Mit is tettem el magamnak a könyv sok sok mondanivalója, tanulsága közül?

Félelem nélkül nincs bátorság.

Ahhoz, hogy a mindennapokban boldogulni tudjunk, cinkossá kell tenni a félelem érzését. Oké, de hogy? Lépjünk egy lépést hátrább, vizsgáljuk meg a helyzetet, legyünk tudatosak. Ismerjük be hogy félünk (that’s the big challenge) és merítsünk önbizalmat. Ha kell, álljunk csípőre tett kézzel egy percig, mint Superman a bolygó megmentése előtt. Egyébként ez beválik, kipróbáltam.

A másik nagy tanulság, hogy beszéljünk a félelmekről, érzésekről, a világ történéseiről, a manipulációról, hiszen a kommunikáció az első lépés a saját lelki egészségünk felé.

Hiszek abban, hogy minden ember, barát, sztori, könyv okkal keresztezi az életem. Szeretek rájönni, mit akar tanítani nekem ezek által az élet.

Azt hiszem itt az ideje, hogy bátor legyek.

 

#féljbátran

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen

Még szeptemberben kaptam azt a tippet, hogy ha jót szeretnék olvasni, válasszak Agatha Christie könyvet. Így legutóbb, amikor könyvtárban jártam elhoztam egy regényét: A 10 kicsi néger-t.
Számomra hihetetlen módon még soha nem olvastam Agatha Christie-t. Pedig állandóan szembejött velem, amióta csak könyvtárba járok. De valamiért sosem hoztam haza. Belegondolva, mindig az idősebb generációval társítva jelent meg a fejemben az összes borító, mindig csak az idősebbek kezében láttam AC könyvet, így gondolhattam végig azt, hogy ez nyugdíjasoknak való olvasmány.

Úgy tűnik azonban, hogy a változás szelei fújnak, ezért nagy bátran hazahoztam a regényt és nekiestem. Zseniálisan fantasztikusan jó történet! Nagyon pozitívan csalódtam, sokkal rosszabbra voltam készülve, de tényleg nagyon élveztem a könyvet.

Aztán a napokban bementünk az egyik könyvesboltba, és megláttam milyen szép új kiadásai vannak most az AC regényeknek. Főleg a Gyilkosság az Orient expresszen-nek tetszik kifejezetten az új kiadása (szép, filmes külsőt kapott). Szóval nem is volt kérdés, jött haza.

A sztori nagy vonalakban mindenféle spoilermentesen:

Gyilkosság történik az Orient expressen, ahol felkérik Hercule Poirot nyomozó urat, aki szintén a vonattal utazik, hogy derítse fel a rejtélyt és a gyilkos kilétét. Az utasokat kihallgatja, a vallomásokból próbálja összerakni az egyébként rendkívül furcsa gyilkosság körülményeit. A meggyilkolt férfi egyébként megúszott egy gyermekrablási és -gyilkossági ügyet. Szép sorban derülnek ki a részletek az utasoktól, egy-egy elejtett szóból. Aztán jön a nagy csattanó és derül ki hogy igazából mi is történt.

Nagyon nehéz bármit is írni a történetről anélkül, hogy utalnék a végkifejletre, szóval inkább arra buzdítok mindenkit, hogy olvassa el, mert nagyon izgalmas!

Kálmán Gábor: A temetés

Milyen vidám cím egy könyvnek, ugye? Miért is hoztam el a könyvtárból?

Mostanában ráutaztam a kortárs magyar szerzők alkotásaira, bármikor könyvesboltban, vagy könyvtárban járok, mindig szkennelem, hogy találok-e valami érdekeset. Ez a sztori sem kezdődött másképpen, épp a könyvtári polcokat vizsgáltam át, amikor ez a cím elkapta a tekintetem. Rögtön ki is kaptam a helyéről és elolvastam a hátlapját:

“Évente alig pár alkalommal köszönt le a hegytetőről Bohdan. Csúszva-mászva érkezett. Bohdannak ugyanis nem voltak végtagjai. Pontosabban: voltak neki, de csak az egyik karja fejlődött ki úgy-ahogy. Egyetlen karjával fákba, kövekbe kapaszkodva-lendülve, csúszva tudott csak közlekedni.  …”

Első reakcióm: *áll leesés*
Próbáltam elképzelni és összehozni ezeket a mondatokat a könyv címével. Mi fog ebből kisülni?

A belső borító szerint ez a könyv csonka családregény.  Ha már így szépen blogot is írok, utánanéztem, mit mond Wiki mi is a családregény definíciója:

“A családregény a regény műfaján belül azoknak a műveknek a pontos műfaji megjelölése, melyeknél a cselekmény középpontjában egy család több generáción átívelő története áll. ”

Ebben a történetben hamar kiderült, hogy az Anderkó család életéről fogunk többet megtudni. A főhősünket ugyan Zsivotzky-nak hívják, de hamar kiderül, hogy ő is Anderkó, ám a családjával (főként apjával) történtek következtében nevet változtatott. Zsivotzky ül a vonaton és utazik. Haza utazik, egy temetésre. Nem derül ki melyik országba tart a három napos vonatúttal, de két határátkelésen átesik, míg a végállomásra ér. A vonatút alatti visszaemlékezésekből, gondolatokból ismerhetjük meg az Anderkó családot. Nagyrészt nagyapai, apai ágon jönnek a sztorik, bár azért anyukáék is említésre kerülnek. Tény, hogy a nagy traumákat a férfiak okozták az Anderkó családban.

Nagyapa, az öreg Anderkó világéletében beteges volt, “életének minden mozzanatáról készült orvosi zárójelentés.” Az apa, a középső Anderkó részeges természetű volt, majd egyik napról a másikra eltűnt. Ennek már 20 éve.
Főhősünk sem csattan ki az egészségtől, szorongásait sörrel, töménnyel és végtelen mennyiségű cigarettával oldja.

A végállomásra érve találkozik eddig nem ismert rokonával, Havrillal, aki egy szanatóriumot próbál üzemeltetni (kevés sikerrel, tűzifa hiányában). Végre megtudjuk, hogy Zsivotzky utazásának célja, hogy részt vegyen apja temetésén, melynek megrendezésére a szanatóriumban kerül sor.

 

Nos, de mi történik Bohdannal? Megmondom őszintén, nekem egy kicsit rosszul esett az elején, hogy csak pár oldalon volt ő említve. Aztán hosszú fejezeteken át semmi, majd a végén került elő ismét. A könyv hátoldala kicsit megtévesztően hatott, azt hittem, ő is egy főbb szereplő lesz a történetben. Hát sajnos nem így lett, de azért nem panaszkodom, így is 3 nap alatt faltam végig a könyvet, nagyon vártam, hogy mi fog történni.

Nagyon érdekes volt arról olvasni, hogy milyen belső feszültségeket és szorongásokat hordozott magában Zsivotzky és ezek hogyan oldódtak fel a temetést követően.

Továbbgondolva ezt a vonalat, vajon az én szorongásaim közül mennyi vezethető vissza és meddig? Nagyszülők? Dédszülők?

Zárásként leírnám a kedvenc mondataimat  a könyvből:

“Tömény, kabátalákúszó hideg fogadta az állomás előtt”

Ezt a kifejezést, “kabátalákúszó hideg” napokig ízlelgettem, olyan nagyon szép és annyira megfogott. Zseniális, nem?

“Végül mindig kiderül, hogy igenis az vagy, ami olyan papírokon szerepel, amiket aláírtak, jóváhagytak, iktattak, lemásoltak, hitelesítettek és két példányban továbbították az illetékeseknek. Nélkülük mozdulni sem tudsz: ott vannak veled a bankban, a munkahelyeden, borban, alvásban, szerelemben, gondolta.”

Háát, végülis, ez így van..

 

Howdy!

Eljött ez a pillanat is, elindult a blogom!

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer erre adom a kis fejem, de jöjjön aminek jönnie kell!
Napok, hetek óta foglalkoztat a gondolat, hogy elkezdjek írni. Leírni a gondolataimat az olvasott könyvekről, az emlékeket, a random dolgokat, amik szembejönnek, történnek.

Most itt ülök, hallgatom a mosógépet és próbálok fogalmazni. Tök nehéz. Mindig is úgy tekintettem magamra, mint aki nem tud fogalmazni. Utáltam az iskolában is. A szakdolgozattal is annyit szenvedtem, hogy elviselhetetlen volt. Erre most mégis ebbe fogtam bele. Jó nehéz lesz, de nagyon szeretnék fejlődni ebben is.

Szóval légyszi legyél türelmes, bele kell jönnöm 🙂